Szerelem,te tüzes verem

Miért égeted a szívem?

Mért kínzol,miért gyötörsz?

Nem látod, hogy ezzel megölsz?!

Mérges nyilad érzem

A lelkemből vérzem

Oly soká kerestelek

Már szinte ismertelek

Beléptél az életembe,fáj is

Miért vagy oly messze mégis?

Mire jó szeretni téged,

Ha tudom ,nem lehetek veled?

Miért szúrsz ki velem?

Életem így,gyötrelem!

Netán élvezed, s nevetsz?

vagy tán épp keseregsz?

Rajtam töltöd ki bánatod?

Jó vicc volt, elmondhatod!

De most menj, hagyj magamra!

hagyj most bánatomba

Élni akarok újra nélküled

Mégha a szívemet is viszed

Vidd hát, vidd el messzire

Neked adom,örökre

Hisz ezt akarod, vidd hát

Könnyeimet apasztanád.

Nem akarok már szeretni!

S szeretve nem lenni

Elég volt, tűnj innen!

Hagyj hát magamra, menten.

Makacs vagy, itt maradsz

S újra a szívembe marsz.

 Ha már itt tartunk, megjegyezném a legtöbb félreértésekből fakad. Egy rosszul megfogalmazott gondolat és kész a káosz.

Hasonlóan jártam én is nem rég. Próbáltam finoman egy barátom tudtára adni, hogy túlterheli magát és előbb utóbb ki fog készülni, de így utólag belegondolva talán túl nyers voltam. Mint említettem csak egy rosszul megfogalmazott kérdés, s talán még egy pár régi sérelem és már megbántunk valakit. Mindenki hajtja a saját igazát anélkül, hogy meghallgatná a másik felet. Törődés, egymásra figyelés. Ez az ami hiányzik a világból. A legmegdöbbentőbb, hogy már ezekre az értékekre nincs is szüksége az embernek. Hozzá teszem akadnak kivételek, mint mindig. Csak belőlük kevés van.

Sokszor feltettem magamban a kérdést. Miért nem ért meg,s én miért nem értem meg őt. Tegnap este rájöttem. Annyira próbáljuk  finomat tálalni a véleményünket, hogy belezavarodunk. A szavak másként áramlanak ki belőlünk, s ez oly idegességgel tölt el, hogy egyszerűen a másik szemébe vágom a nyers mondatokat. Még egy kérdés fogalmazódott meg bennem. Miért nem tudjuk elviselni a kritikát? Miért csak azt szeretnénk, hogy bókoljanak és kedveskedjenek nekünk? A barátainktól elvárjuk azt, hogy ne hazudjanak nekünk, de valójában csak azt szeretnénk hallani. Amint a szemünk közé köpik azt amit talán már mi is észrevettünk, vagy csak egy aggodalmat, rögtön személyes támadásnak vesszük. És onnantól a barát már nem barát. Holott ha mindenki őszinte lenne a másikkal talán mélyebb bizalmak és kapcsolatok születnének, felszínesség helyett. Nem mondjuk el mi bánt, hogy meg ne bántsuk valakit? Inkább magunkban tartjuk és hagyjuk, hogy lassan fölemésszen. Látni, hogy egy barát mit tesz az életévvel és tudni, hogy rossz irányba halad a legrosszabb. Főleg ha ez nem csak megérzés ha nem tudod is, hogy ez fog történni, hisz már átélted te magad is. Próbáljuk megvédeni vagy csak figyelmeztetni azokat akiket szeretünk, de mi van ha ő ebből nem kér? Álljunk félre? Az emberek miért nem azt veszik észre aki segíteni akar?  Miért nem elég jó az én barátságom?

Örökös megválaszolatlan költői kérdések sora...

 Voltak és talán lesznek igaz és töretlen barátságok. Büszke voltam rá, hogy nekem az élettől kettő is megadatott. Igaz, töretlen barátság de, mint oly sok mindenben, itt is rá kellett jönnöm, hogy a szem csalóka és nem veszi észre ami szemmel látható másoknak. Megvakít minket a több éves bizalom, hit és a szeretet. Emberek akikért tűzbe tennéd a két kezed. S egyik napról a másikra, a rendíthetetlennek tűnő fal egyszer csak leomlik, s a köd egyszer csak felszáll, láthatóvá téve a láthatatlant. Ez történt velem is nem rég.

6 évvel ezelőtt megismerkedtem egy sráccal,-Istenem alig voltam 17 éves:D-jóképű, intelligens és hatalmas humorérzékkel megáldott sráccal. Nem is kell mondanom, azonnal levette a lábáról az akkori elég félénk, s visszahúzódó énemet. Itt kezdődött a poklok pokla... Nem kívánom senkinek azt az érzést mikor rádöbbensz évekkel később, hogy a barátságból ez már nálad régen több. Hibáztam, elmondtam. Ugyanakkor mai napig a legjobb döntésemnek tartom, miért? Megláttam azt az embert aki valójában volt...természetesen beletelt egy bő évbe..hisz lassan, de életre szólóan tanul az ember. Egy év macska egér játék.Akarlak is meg nem is. Majd a hirtelen támadt ötlet, "találtam neked egy pasit"-.-

Mit volt mit tenni, felejteni kell úgy, hogy a barátság is megmaradjon és a kecske is jól lakjon. Bele mentem.

Egyik éjjel nagy házi buli közepette leltem egy kincset, egy telefonban. Illetve több kincset. Rájöttem nem én vagyok az egyetlen aki ebben a helyzetben van, ugyanazzal a férfiúval illetően. Talán ott tört el minden...és ott kaptam mégis a legtöbbet. Elvesztettem egy férfit, akit nem csak hogy szerettem, de minden gondolatomat megosztottam, és nyertem egy másikat. Jobban mondva megláttam azt aki mindig az orrom előtt volt, aki mindig segített, aki tényleg barátként viselkedett. Akinek ezúton is szeretném megköszönni, hogy mellettem állt akkor is mikor padlót fogtam, többször is. Igen Nereus, te vagy az.

A minap épp azon elmélkedtem, mi változott a Párkapcsolatomban. Először azt hittem én, de tovább gondolva, talán mind a ketten. Három hónapja se vagyunk együtt, de már észlelem a változásokat, ami javarészt nekem köszönhető. Hisz már az elején sem akartam ezt a kapcsolatot és talán direkt keresem azóta is a hibákat.. nem tudom,de egy biztos, változunk.

Változás. Ez az a dolog amit senki sem szeret igazán, hisz instabil lábakon mozog. Nem tudjuk, jó vagy rossz lesz az ami elé néznünk kell, de már vissza sem fordulhatunk.  Életünk változások sorozata. Búcsúzunk emberektől, barátoktól,s jön helyükre mások, talán jobbak, talán rosszabbak. Úgy érzem most én is egy fordulóponthoz érkeztem. Sikeresen kievickéltem egy érzelmi csapdából, hogy egy másikba essek..hmm.. ironikus.

Volt már olyan érzésetek, hogy szinte minden porcikátok érezte nem ő az igazi? Hogy szinte minden egyes pillanatban, mondatban ott van az, hogy egyszerűen nem stimmel?Nos én ezt éreztem nála mindig. Már az ismerkedésünk pillanatától megkezdve. Miért vágtam akkor mégis bele?Kitartó volt és nem akartam megbántani egy lelkes barátot. Mit tanultam belőle? Eljön az a pillanat mikor magadra is gondolnod kell és nem csak másokra. Én most ezt próbálom tenni, bár talán későn már. De egy biztos ez így nem megy... A döntés már megszületett, de mg nem közöltem az illetékessel, még nincs itt a perc,de nem tudok vele lenni, próbálom kerülni ,kerülni az elkerülhetetlent.

A változásokra visszatérve, az  életem minden területén fordult egy nagyot, nem várt ajtók jelentek meg előttem amiket nem hagyhatok ki, mint a munkahelyemen, mint a magánéletben. Többre vágyom már régen, s ez az érzés egyre erősebb .Mindig is tudtam mit szeretnék az élettől, de a régi vágyak, álmok most oly halványnak tűnnek. Újra iskolapadba ülök és próbálom megteremteni azt amire vágyom. Nehéz feladat ez, de bizakodom, mert érzem ez a változás most korántsem lesz rossz...